„Világunkban sokak számára a hit ellentéte a kétkedés. Innét nézve a cél a kétkedés felszámolása. Csakhogy a hit és a kétely nem ellentétek. Gyakran éppen a kétely jelzi, hogy a hitünknek van pulzusa, él és jól van, kutat és keres. A hit és a kétely nem ellentétek, hanem éppenséggel remek táncpartnerek.” – Rob Bell

Érezted már valaha, hogy hiába minden imádság? Kételkedtél-e már Istenben? Netán a puszta létezésében is? Vagy hogy tényleg olyan szerető és megbocsátó-e, min tanítják? Ha igen, a létező legjobb társaságban vagy. Nem akármilyen társaság ez: szinte az összes nagy bibliai hős a tagja. Miután sehogy sem akart összejönni az a gyerek, Ábrahám és Sára is úgy érezte, hiába minden. Miután negyven éven át terelgetett a sivatagban egy folyton zúgolódó népet, Mózes is úgy érezte, hiába minden. Miután szép sorban elveszített mindent, ami fontos volt neki, Jób is úgy érezte, hiába minden. A végtelenségig folytathatnánk a sort: Dáviddal, Jeremiással, Péterrel. Ezek a hithősök kivétel nélkül mind alkalmatlanok voltak arra a feladatra, amire az Úr kiszemelte őket. Egymagukban soha nem is végezték volna el. Isten mintha kedvét lelné abban, hogy alkalmatlan embereket emel fel és mutatja be általuk, hogy Neki semmi sem lehetetlen. Azt is mondhatjuk, hogy Nála az alkalmasság feltétele az alkalmatlanság.

Még maga Jézus is került ilyen helyzetbe. A hatóságok el akarták fogni, minden hatalmasság a halálára szomjazott, a tanítványai pedig még annyit sem tettek érte, hogy vele virrasztottak volna. Nem csoda, ha Jézus kifakadt, mégsem menekülhetett a megaláztatásról, szenvedéstől, megfeszítéstől. Joggal érezte úgy, hogy hiába minden.

Jézus feltámadt és megmutatta Isten végtelen hatalmát, a kétkedés mégsem szűnt meg létezni. Sokan nem hittek a tanúknak, akik beszámoltak az üres sírról, Tamásnak pedig egyenesen kijelentett, hogy ő bizony nem hisz, amíg nem látja saját szemével Krisztus sebeit.

Valamiért mi mégis azt gondoljuk, hogy a kétkedés és bizonytalanság bűn. Ha elég közel állnánk Istenhez, mondják, nem így éreznénk, valami tehát nem stimmel velünk. Pedig a kétkedés nem ellensége, hanem része a hitnek. Isten mindig olyan próbák elé állít bennünket, amelyek meghaladják az erőnket, csak hogy lássuk: Vele együtt igenis képesek vagyunk rá. Nem könnyű elhinni, hogy meg tudjuk tenni, természetesen kétkedünk – önmagunkban és Benne egyaránt -, de csak azáltal erősödhetünk meg, ha kiálljuk a próbát. Majd a következőt. És a következőt.

Isten nem bábokat, hanem önálló gondolkodó lényeket teremtett, ezért a világ legtermészetesebb dolga, ha olykor-olykor megkérdőjelezzük még az Ő hatalmát is. Ahogyan bűn, úgy kétkedés nélkül sincs hívő. Minden kereszténnyel előfordul, hogy megtapasztalja „Isten csendjét”, és úgy érzi, hiába minden. Ilyenkor mi sem tehetünk mást, mint egy megszállott fiú apja tett, miután Jézus szembesítette azzal, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. A fiú apja így kiáltott fel: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!”

Ez is olyasmi, ami sosem változik. A hitetlenség az élő hit szerves része.

„Ha a hit sosem találkozik kétkedéssel és sosem küzd tévedésekkel, ha a jó sosem harcol a gonosz ellen, hogyan ismerhetné meg a saját erejét? A saját utamon, ha választanom kell a hit között, amely határozottan a kétely szemébe néz, amíg egyikük el nem pislogja magát, vagy a naiv meggyőződés között, amely sosem került még a kétkedés tűzvonalába, habozás nélkül az elsőt választom.” – Gary Parker