„Mégse tekinthetünk a vallásra úgy, mint egy büféasztalra, nem? Mármint nem mondhatjuk, hogy kérek egy kis Paradicsomot egy sóhajnyi Isten Tervvel, de csak csínján a térdepeléssel és tartsd meg a Bálványok Imádatát, attól mindig felfúvódok. Mindent vagy semmit, ez a szabály… másként az egésznek semmi értelme.”

- Terry Pratchett

Istenre és a lelki életre van igény, amit sokan ki is szolgálnak. A modern kor embere hajlamos saját vallásokat kreálni – s ezzel nyilvánvalóan ellenkezőjére fordítja a természetes folyamatot: ő teremt magának isteneket. Ezt az istenképet az határozza meg, ki milyen istent szeretne magának – tényleg úgy válogatunk az „isteni” jellemzők között, mint egy büféasztalon. Szimpatikus a reinkarnáció – jöhet. Nem tetszik a bűn fogalma – erre passzolunk. Jó lenne, ha angyalok vigyáznának ránk – miért is ne? Mi is érezzük, hogy ez a világkép torz. Attól, hogy kitaláljuk magunknak, az istenünk nem válik valósággá és nem segít abban, hogy boldogok legyünk.

Egy másik divatos felfogás szerint egy az Isten, aki a világ tetején trónol, mi pedig sokféle úton eljuthatunk hozzá – Buddhán, Konfuciuszon, Mohameden keresztül éppúgy. Ezzel a felfogással az a gond, hogy függetlenül attól, mit gondolunk Róla, Isten valóban egy és oszthatatlan, tehát nem lehet egyszerre Krisna, Allah, Univerzum és keresztény Isten. Egy az igazság, ebből pedig következik, hogy minden más hamis. Ezt maga Jézus is kijelenti.

De miért éppen Neki hinnénk?

A világvallások alapítói közül egyedül Jézus az, aki maga Isten. A keresztény hit alapja az, hogy elfogadjuk őt Istennek, aki a mi érdekünkben emberré vált és leszállt a földre, hogy megváltson minket. A többi nagy vallás is említést tesz Róla – igaz, nem istenként, „csupán” prófétaként, nagy tanítóként, megvilágosodott gondolkodóként -, ha tehát ezek elfogadják a létét, miért ne fogadnánk el mi is? Ha már letesszük a voksunkat egy hitrendszer mellett, miért ne választanánk az igazit – azt, amelyiknek egy ilyen egyetemes tekintély áll a középpontjában?

Jézus – minden más vallásalapítónál inkább – döntés elé állít minket. Vele vagyunk, vagy ellene. Fontos, hogy nem a tanításai vagy az általa hirdetett erkölcsi elvek elfogadásáról beszél, hanem saját magáról. Számára az fontos, Róla mit gondolunk - elfogadjuk-e Istennek. Ha nem, azzal kizárjuk magunkat a megváltásból. S ez a mi döntésünk, nem az övé.

(Jézus – a divatos felfogással szemben – nem lehetett nagy tanító. Vagy Isten volt, akinek mondta magát, vagy nem. Ha nem, akkor hazudott, hiszen többször is kinyilatkoztatta, hogy Ő Isten. Ha hazudott, vagy akaratán kívül, vagy tudatosan tette. Ha „jóhiszeműen” hazudott, bolond volt, aki értelmetlenül vállalta a kínhalált. Ha céltudatosan, akkor meg akart téveszteni mindenkit, ami nyilvánvaló álnokság. Akárhogy is, a „tanító” Jézus képe nem egyeztethető össze egyik lehetőséggel sem.)

A kereszténység melletti döntő érv az azonnali megváltás lehetősége is. Más vallásoknál „jót” kell cselekednünk ezért, a legtöbbször mégis csak életünk végén derül ki, hogy ez a jó egyensúlyozza-e a rosszat, amit tettünk. A reinkarnáció pedig hatalmas szívás: akár életek ezreit is leélhetjük csótányként és más alantas életformákban, mielőtt végre kiszállhatunk a mókuskerékből. Jézus ezzel szemben azonnali megváltást kínál, ami attól a pillanattól érvényes, hogy döntünk Mellette. A megtérés után jön az újjászületés és az örök élet. Ilyen egyszerűen.