"A vallás tökéletlen, de csak mert az ember is tökéletlen." – Dan Brown

„A vallás azoknak való, akik félnek a pokoltól - a hit azoknak, akik már megjárták.” – Bonnie Raitt

Sokszor felmerül a kérdés, hogy ha csak egy Isten létezik, miért van ennyi vallás. A válasz a lehető legegyszerűbben: az istenhit és a vallás nem egyenlő egymással.

Más hinni Istenben és Neki tetsző módon élni, és megint más egy valláshoz tartozni.

Az istenhit lényege a személyes kapcsolat Isten és ember között. Ez a kapcsolat átformálja az embert, nyitottá teszi arra, hogy elfogadja Isten tekintélyét és megértse: Isten teremtett minket, tehát mindenkinél – még nálunk is – jobban tudja, hogyan élhetjük jól az életünket. Ez a kapcsolat a kulcs a teljes élethez, hogy mindenki azt tegye, amire Isten megteremtette – hogy a helyünkre kerüljünk. Minél közelebb állunk Istenhez, annál inkább engedjük, hogy átalakítsa az életünket. Minél nagyobb teret engedünk át Neki, annál hatékonyabban tud dolgozni bennünk. Ebből az is következik, hogy azokon a területeken, amelyeket valamilyen okból nem tudunk vagy nem akarunk átadni, továbbra is a világ, a test – vagy ha úgy tetszik, a sátán – befolyása érvényesül. Az Isten elől elzárt területek pedig torzítják az Istenről alkotott képünket.

Az istenhit közösségben történő megélése a vallás, a vallást azonban az emberek csinálják, akik mint tudjuk, nem bűntelenek. Minden vallási közösséget tökéletlen emberek alkotnak, akik próbálnak egy tökéletes eszmény szerint élni – több-kevesebb sikerrel. Az emberek kölcsönhatása óhatatlanul kihat az Istennel való kapcsolat megélésére. Ahogyan az emberek fel tudják emelni egymást, úgy le is tudják taszítani. Ahogy a hitük összeadódik és hegyeket képes megmozgatni, úgy a tökéletlenségeik, hibáik és bűneik is összeadódnak, hogy eltorzítsák az Istenről alkotott képet.

Miután az Istennel való kapcsolat hőfoka, valódisága nem mérhető, a vallások viselkedési normákkal próbálják meghatározni, ki számít igazi hívőnek. Az általuk megértett isteni törvényeket emberi szabályokká fordítják át, ily módon befolyásolják a vallásgyakorlást. Ezek a szabályok a megélt istenhit függvényében változnak, és könnyű belátni, milyen károkat okoz, ha olyanok hozzák – vagy tartatják be őket -, akik egy torz istenképből indulnak ki. A helyzet az, hogy Isten – függetlenül attól, milyennek látjuk – mégiscsak valamilyen, és ha másmilyennek gondoljuk, akkor nemcsak a hitünk, de a vallásgyakorlásunk is eltorzul. A rossz istenkép következménye lehet például egy fölényes, mindenkit megítélő és mindenki felett pálcát törő, senkire és semmire tekintettel nem lévő, a saját igazát hangoztató és senki mást meg nem hallgató vallás.

Miután Isten végtelenül összetett, csodálatos lény, esélyünk sincs a maga teljességében megérteni. El kell fogadnunk, hogy a maga teljességében nem tudjuk őt leírni, máskülönben nem is lenne Isten. A személyes kapcsolat megélése az egyetlen, ami Isten közelébe visz, a közösség legfeljebb segíthet megélni és megerősíteni ezt a kapcsolatot. Önmagában egy vallási közösséghez tartozás még nem üdvözít – a szó semmilyen értelmében.

Fontos, hogy a hívők közösséget alkossanak, hiszen együttes erővel hatékonyabban mutathatják meg a világnak, miért fontos Isten elfogadása. Együtt olyan erőssé válhatnak, mint külön-külön sohasem. Egy jó közösség mindig erősebb, mint az egyes hívek ereje összeadva. Ha bedobunk egy kavicsot a tóba, az áltata vert hullámok egymást erősítik és megsokszorozzák a hatást. A hívek ugyanígy erősítik egymást, és ha jól végzik a dolgukat – helyes istenképet sugároznak a világ felé -, az sosem marad észrevétlen.

„Remélem, sosem öregszem meg annyira, hogy vallásos legyek” - Ingmar Bergman

 „Nap mint nap emberek kerülnek távol az egyháztól és térnek vissza Istenhez.” – Lenny Bruce